Ezért a világ egyik legjobban képzett országa Japán

A kelet-ázsiai országok különösen kimagasló oktatási rendszerrel büszkélkedhetnek, melyek közül talán Japán emelkedik ki leginkább. Nem is véletlenül persze, az oktatási rendszerük ugyanis számos szempontból eltér a ,,megszokottól"... Az elsőként 2000-ben végrehajtott PISA-felmérés eredményei alapján a japán oktatási rendszer nemzetközi szinten sikeresnek és hatékonynak mutatkozik, amit további felmérések is megerősíteni látszanak. Mégis, miféle hatékonyságról és sikerről van itt szó? Valóban siker és hatékonyság ez? Mik a jellemzői a japán rendszernek? Mi az oka annak, hogy a diákok ilyen kiegyensúlyozottan jól teljesítenek? Egyáltalán, miről is beszélünk, amikor a japán oktatást emlegetjük? Tekintettel azonban arra a tényre, hogy megközelítőleg a 90-es évek elejétől a japán gazdaság szinte folyamatos nehézségekkel küzd, illetve a rendkívül alacsony születésszám miatt a szigetországnak a közeljövőben drasztikus népességcsökkenéssel - és így az aktív munkaerő megfogyatkozásával - kell szembenéznie, mégiscsak elmondható, hogy a rendszer e problémák mellett is jól funkcionál. Ezt talán alátámaszthatjuk azzal, hogy az országban az írástudási arány rendkívül magas, a diákok általában jó eredményeket hoznak, és ha előre akarnak haladni tanulmányaikban, számos lehetőségük van különböző különórák vállalására is.

Emellett azonban az éremnek létezik egy másik oldala is. Az oktatás által produkált pozitív eredményeket döntően az alap- és középfokú oktatáshoz szokták kötni, hiszen annak ellenére, hogy számos jó egyetem és szak is létezik, a felsőoktatást nemzetközi szinten általában sokkal kevésbé tartják versenyképesnek.

Bizonyos értelemben azonban az alsó- és középfokú oktatás sikeressége is megkérdőjelezhető. Vajon a látszólag jó eredmények ellenére valóban nevezhetünk-e egy olyan rendszert sikeresnek, ahol a vizsgák és különböző társadalmi és kulturális elvárások nyomása alatt a tanulók többsége hajlamos lehet túlságosan is komolyan venni tanulmányait, és az előbbre jutás érdekében lemondani a szabadidejéről is?

Illetve: mennyire sikeres egy olyan rendszer, ahol a különböző faktorok okozta stressz következtében számos esetben üti fel a fejét szélsőséges iskolai erőszak, vagy ahol egyre többen döntenek úgy, hogy visszavonulnak az oktatásból? A számok beszélhetnek ugyan kedvezően egy rendszerről, de az emberi lélekben keletkező sérelmek szempontjából ez nem feltétlenül jelent sikert.

Ami a hatékonyságot illeti, felvetődik a kérdés, hogy vajon tarthatunk-e egy olyan rendszert hatékonynak, ahol nem tűnik elegendőnek egy normál iskola elvégzése ahhoz, hogy a diákok sikerrel vegyék a felvételi vizsgák akadályát. Ahol külön iparág szakosodik a vizsgákra való felkészítésre és a tananyag teljes elsajátíttatására, ott feltehetően vagy túl magasak az elvárások a felvételiken, vagy nem megfelelő a normál oktatása színvonala.

Úgy tűnik, hogy a jó teljesítmények mögött sok esetben az elvárások nyomáskényszeréből fakadó igyekezet áll, amelyhez különböző szociális problémák is hozzájárulnak. Kérdés, hogy ez valódi hatékonyságot és sikert jelent-e.

Több utalás hasonlóképpen kérdőjelezi meg a japán gazdasági csodát is: az ország szinte hihetetlen gyorsasággal fejlődött a második világháború után, ám a fejlődés nem feltétlen járt együtt hatékonysággal, hiszen számtalan ember áldozta fel életét a munka oltárán - sokszor szó szerint - és túlórával igyekezett javítani az eredményeken. Az óriási túlóraszám ma is jelen van Japánban, ám a gazdasági csoda időszaka leáldozott.

Elgondolkodtató, hogy mi lesz a jövőben az oktatás sorsa, különösen, ha figyelembe vesszük a tényt, hogy az alacsony születésszám miatt a potenciális diákok, illetve a tanárok száma is csökkenni fog. A változtatások természetesen már a jelenben is szükségesnek tűnnek (ugyanígy a 2002-es reformok is kísérletet tettek számos jelenlévő probléma megoldására), de hogy azoknak hogyan is kellene végbemenniük, azt nem feltétlenül tudnánk megjósolni.

Azt semmiképpen nem hagyhatjuk figyelmen kívül ugyanis, hogy itt nem egy "nyugati" országról van szó. Ebből következően pedig a Japán történelmében fellelhető külföldi behatások és a globalizáció ellenére is számos olyan elemet találhatunk meg a kultúrában, amelyek miatt bizonyos modellek nem importálhatóak az országba, illetve nem is exportálhatóak a szigetország határain kívülre.

Ezek alapján a számunkra egyértelműen negatív jegyek sem öltenek feltétlenül negatív alakot Japánban, vagy ha mégis, azt ők nem feltétlenül ugyanabból a szemszögből vizsgálják, mint mi. Így egy oktatási rendszert sem feltétlenül olyan módon fognak felépíteni vagy megreformálni, ahogy például Európában ideálisnak tartanánk.

A jelenlegi japán oktatási rendszer hét szintre tagozódik. 

1. Először ,,építkeznek", csak aztán kérik számon a diákokat

A gyermekek első iskolai éveiben a lexikális tudás kevésbé fontos, ennek köszönhetően a tanulók tudását 10 éves korig, csak a legritkább esetekben tesztelik. Legelőször a jó modorra, az emberek és állatok tiszteletben tartására, az igazságosságra, az önkontrollra és a természetről való gondoskodásra tanítják meg a diákokat. 

2. Nincsenek takarítók az iskolában

A takarító személyzet hiányában a gyermekek maguk takarítják a tantermeket, a folyosókat és a mellékhelységeket. Ennek köszönhetően fiatalon megtanulnak együtt dolgozni a másikkal és értékelni egymás munkáját. Nem mellékesen pedig ebből kifolyólag megtanulják megbecsülni az iskolában található berendezéseket, nem rongálnak, sőt, sokszor még ők maguk hoznak be ezt-azt, hogy tovább ,,gyarapíthassák" az iskolai környezetüket.

3. Közös ebéd az osztálytársakkal és a tanárokkal

Általános iskolában a tanulók és az osztályfőnökök együtt ebédelnek az osztályteremben. Ez erősíti a tanár-diák és diák-diák kapcsolatokat, amihez persze a finom ételek is sokat segítenek, melyeket gondosan válogatva és elkészítve kínálnak fel a tanulóknak.

4. ,,Strébernek" lenni egyáltalán nem ciki

Míg más országok iskoláiban általában az számít ,,menőnek" és ,,követendő példának" a diákok között, ha valaki nem tanul és lóg az órákról, addig Japánban nagyon népszerű a tanulás és az iskola utáni magánórák. A diákok sokszor hétvégén és iskolaszünetben is összejönnek, hogy tanulhassanak egymástól és ezáltal egymást segítve fejleszthessék a tudásukat 

5. Magas szinten tanulnak ősi kultúrát és japán költészetet

A japán kalligráfia és a haiku költészet számukra legalább annyira fontos, mint bármely más tantárgy az oktatási rendszer keretén belül. Az ilyen tantárgyaknak hála a gyermekek elkötelezettebbek lesznek az ősi kultúrájuk iránt, és fokozott érdeklődést mutatnak a különféle művészetek iránt. 

6. Közel 100%-os jelenlét

A japán tanulók - egy-két extrém esetet kivéve - szinte sohasem hiányoznak az iskolából és még véletlenül sem késnek el az órákról. (99.9%-os jelenlét) Emellett a bensőséges tanár-diák kapcsolatoknak hála, a tanulók 91%-a valóban hallgat a tanárára és megbecsüli azt, amit tanácsként adnak neki az oktatók.

       7. Nyugodt egyetemi évek

Az egyetemet megelőző iskolai évek a legnehezebbek a diákok számára, ekkor a legnagyobb a hajtás. Az ezeket követő egyetemi évekre azonban már úgy tekintenek, mint egy kellemes ,,nyaralásra", mielőtt belevágnának a munkás életbe. Persze a tanulmányaikat itt is komolyan veszik, azonban jóval lazább maga az oktatás, és senki nem szól rá a diákokra, ha esetleg időnként kivesznek maguknak egy kis ,,szabadságot".

A tankötelezettség a szigetországban az alsó középiskola elvégzéséhez kötött, amelyet rendszerint 15-16 éves korukig járnak ki a diákok - Japánban ugyanis a rossz teljesítmény ellenére sem szokás buktatni, illetve osztályt ismételtetni a tanulókkal.

A legfelső szinten találhatóak a főiskolák és egyetemek, amelyekről azonban sokan elég kedvezőtlen véleménnyel vannak. Eddig nem egy japán diákot hallottam nyilatkozni a saját felsőoktatási intézményeikről, és mindegyikük állította, hogy az egyetemekre bekerülni ugyan nehéz, viszont elvégezni őket annál könnyebb.

A PISA-felmérések sajátosságai (általában a 15-16 év körüli korosztályt vizsgálják), illetve a felsőoktatás kevésbé magas színvonala arra engednek következtetni, hogy a japán oktatási rendszer sikeres mivoltát az alsóbb szinteken kell keresnünk. Hogyan is működik tehát a rendszer, és milyen előnyei, illetve hátrányai vannak ennek a szisztémának?

Változások a japán oktatásban 

Japánban a tanév - számunkra rendhagyó módon - áprilisban veszi kezdetét, és a következő év márciusában ér véget. Egy japán diákkal beszélgettem a tanév rendjéről, aki szerint azonban a tanévkezdés, illetve a lezárás pontos dátuma függhet attól is, hogy milyen típusú az adott intézmény, például nyilvános (állami) vagy magániskoláról beszélünk-e.

A japán diákok eredetileg heti öt és fél napot töltöttek az iskolapadban, egészen a 2002-es reformokig, amikor is mindezt öt napra módosították. Ezzel együtt körülbelül az egyharmadával lecsökkentették a tananyag mennyiségét is. Az ötnapos hetet azonban nem minden iskola vette át.

Volt szerencsém olyan diákkal is találkozni, aki a felső középiskolát magánintézményben végezte, és ott továbbra is minden második szombaton be kellett járnia órákra. A heti hatnapos oktatás ugyan a felnőttek egy részének Magyarországon sem ismeretlen, ám a mai diákok számára talán kissé ijesztően hangozhat.

A tananyag csökkentése mellett a döntéshozók igyekeztek kisebb hangsúlyt fektetni a vizsgákra is, amelyek sokak számára a rendszer, és bizonyos értelemben a diákok életének középpontjában foglalnak helyet.

A reformok mögött többek között az a szándék állhatott, hogy csökkentsék az iskolai erőszak (ijime) arányát, valamint azoknak a diákok számát, akik vagy az erőszak miatt vagy egyéb okokból kimaradnak az iskolából.

Valószínűnek látszik a feltételezés, az iskolából való kimaradás jelensége az iskolarendszerben meglévő kollektív és hagyományőrző szocializációs elvárások és a nyugatról beáramló individualizációs eszmék összeütközésének, valamint a szigorú vizsgarendszer nyomásának eredményeként jöhetett létre vagy erősödhetett meg.

A változtatások azonban megosztották a közvéleményt: a redukált tananyag, valamint a rövidített tanév miatt ugyanis kevesebb tudás megszerzésére volt lehetőség, és általánosságban véve a diákok teljesítménye is romlani látszott.

A 2002-es reformok azonban nem állnak egyedül a változtatások színpadán. A reformer hajlamairól ismert miniszterelnök, Koizumi Junichiro örökségeként 2006-ban törvény született arról, miszerint az iskoláknak az órákon több időt kell szentelniük a hazaszeretet témájának, illetőleg a nemzeti himnuszt és a nemzeti lobogót is sokkal központibb szerepben kell feltüntetniük.